Nehezemre esik elkezdeni ezt a bejegyzést, sőt alapvetően az írást, mint önmagában vett cselekvést. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ez miért van így, és csak remélni merem, hogy most megtaláltam rá a választ, de ahhoz, hogy ezt megosszam veletek messzire kell mennünk, nagyon messzire.
Akik ismernek, tudják milyen sokszor szajkózom, hogy mióta írni-olvasni tudok egy a vágyam: az írás, az alkotás. Azt viszont kevesen tudjátok, hogy eleinte nemcsak a fellegekbe beszéltem, hanem csináltam is. Úgy másodikos lehettem, mikor a tanárnéni felszólított, hogy az egész osztály előtt szavaljam el az első verseim egyikét - ami egyébként nem maradt fenn az utókornak - és én meg is tettem. Nem tudtam mire számíthatok, sőt azt sem tudtam, hogy a tanárnéni honnan tudta, hogy írtam. Talán én magam mondtam meg neki, csúszott ki a számom, de bárhogy is volt utólag egyet szűrtem le: azt hiszem egy 8 éves gyerektől, aki nem született zseninek figyelemre méltó cselekedet volt. Ezzel szemben, amikor interpretálni kellett mit, miért, hogyan, megtapasztaltam az első gátat. Az egyik osztálytársam nyilvánosan meghazudtolt, hogy nem is én írtam. Morajlás, felháborodás futott végig az osztályon, és én hiába kardoskodtam, hogy ez bizony nem igaz, és a tanárnéni is hiába csítitgatta társaimat, hogy ő még csak hasonlóról sem hallott, hitetlenség, kétkedés, bizalmatlanság és természetesen csúfolódás lett a vége. A versecske egyébként nem az aktuális társadalmi problémák, vagy épp gyermeki érzések szárba szökkenése volt, hanem egy egyszerű rímes mondóka a virágokról, amelynek strófáit nagy-nagy szeretettel írtam, minden cél nélkül, a magam örömére és mikor elkészült nagy volt a meglepetés önmagam számára is, hogy én tudok ilyet. Mondhatnánk, hogy ez volt az én 15 perces hírnevem.
Idősebbek lettünk, új tanárokat kaptunk, és én egyre bátortalanabb lettem, nem szóltam senkinek a vágyott mesterségemről, a mindennapokkal kellett megküzdenem, nem a bevésett betűim hitelességével. Persze még írtam, nem is ritkán. Sok-sok füzetem volt, költöttem a mély és kevésbé mély költeményeket, de valahogy senki nem volt rá kíváncsi, és a szüleimet leszámítva (akik nem túl nagy irodalmárok) senki nem hümmögött se egy jó, se egy rossz szót. Valahogy a fejembe vettem, hogy nekem ez nem való, én ebben nem vagyok jó és elpusztítottam irományaim többségét.
De a vágy nem akart elmúlni, furcsa kényszerként jelentkezett, leküzdhetetlen volt. 12 éves korom körül többnyire kis történeteket, novellákat írogattam a magam és unokatestvérem szórakoztatására, többnyire a kamaszlányok megszokott képzelgéseit vetettem papírra, vele együtt minden személyes ábrándomat, félelmemet, de ezek is elkallódtak idővel, bár néhány történet váza, az elképzelt tájak, az írott szó hatására megmaradtak a fejemben, és még ma is gyakran eszembe jutnak a hatalmas virágos rétek, az elhagyatott viskók, istállók és pajták, vagy épp halálhelyet jelölő keresztek, kísértet járta dombok képei és ezek éppolyan élénken élnek a képzeletemben, mint hajdanán, mikor megszülettek a strandon, az autóban, a játszótéren, vagy a töltésen.
Mire divat lett a korosztályomban a verselés (kamaszkorban nekem úgy tetszett mindenki költ, ír, alkot) én már nem műveltem, legalábbis nagyon ritkán. Örömet az adott akkortájt, mikor az iskolában fogalmazást írtunk, amelyre rendszerint ötöst kaptam és néhány biztató szót találtam a történet végén, de ahogy már mondtam, ekkor mindenki más éppúgy a kiteljesedését élte és azon kívül, hogy jó képességeim vannak, nem szűrtünk le semmi mást. Pályaválasztás folyamán felfedeztem, hogy létezik a kommunikáció szak, aminek köze van a dologhoz és naivan reméltem, hogy ott majd kiélhetem magam, de butus voltam. Nem tudtam, hogy írás és írás között is van különbség.
Mire egyetemre mentem már nem írtam összefüggő történeteket, verseket, ami megmaradt az a naplóírás ingoványos tevékenysége volt. És bár szívemen melengettem néhány értékesnek hitt gondolatot, sort, nem futotta tőlem többre. De még mindig nem múlt el a vágyam, még mindig görcsösen kapaszkodott belém. Ezért megmutattam egyik első lakótársamnak néhányat, aki nem mondott semmit. Miután elolvasta elképedés ült az arcán és zavarban volt. De nem mondott semmit. Talán nem akart megbántani, legalábbis csak ezzel tudom magyarázni a mai napig a reakcióját. Együttélésünk ellenére nem ismert, nem tudta, hogy ezzel a cselekedetemmel bizalmamba fogadtam. Az viszont az én hibám volt, hogy egy 19-20 éves, Nietzschéhez szokott egyetemista lánynak egy tinédzser csöpögős szavait mutogattam. Életre szóló tanulság volt.
Mindezek után kezdtem blogot írni (B13, blogspot, tumblr stb.) és új lakótársam biztatott és én boldog voltam, mert éreztem, hogy megtaláltam a keresett szavaimat, a stílusomat, ha úgy tetszik. De néhány nagyobb magánéleti érvágás után elkezdtem hazudni magamnak, fegyelmezni magamat, hogy ne osszam meg minden személyes gondolatomat mással, akármilyen szeretetteljes személlyel van is dolgom. Átestem a ló túlsó oldalára. Egyre felszínesebbek lettek a bejegyzéseim, egyre több szeméttel töltöttem ki a hézagokat, egyre nehezebb lett bevallani, hogy többnyire csak kudarcok érnek és szégyelltem írni róluk, szégyelltem még az interneten is panaszkodni. És bár jó pár újságcikket írtam itt-ott, ami lefoglalt és örömmel töltött el, még mindig vágyódom. Úgy hiszem, ezért indítok folyton-folyvást új blogot, törlök és írok bejegyzéseket, mert nem találom az egyszer meglelt hangomat. Míg régen szabadon folyhattak könnyeim, ma már azt hallom "Ne mutasd ki!", "Ne engedd, hogy gyengének lássanak!", "Nem kell tudniuk az igazat!". Bezárkóztam. Hazudok magamnak. Most jöttem csak rá, hogy nálam nem működik az elkendőzés, az elfojtás, nem tudom leradírozni a homlokomról leolvasható érzéseket, gondolatokat, mert ha így teszek, soha nem fog megszűnni ez a kielégítetlen vágy, ami az őszintetlenség közepette inkább tűnik csak rossz beidegződésnek, mintsem valódi szenvedélynek.
