bozsanimus

Baja, Déri kert - 2012. 01. 11.

2012-01-18T09:08:00.000+01:00

Őszinteség

2011-12-29T11:18:00.002+01:00

Nehezemre esik elkezdeni ezt a bejegyzést, sőt alapvetően az írást, mint önmagában vett cselekvést. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ez miért van így, és csak remélni merem, hogy most megtaláltam rá a választ, de ahhoz, hogy ezt megosszam veletek messzire kell mennünk, nagyon messzire.

Akik ismernek, tudják milyen sokszor szajkózom, hogy mióta írni-olvasni tudok egy a vágyam: az írás, az alkotás. Azt viszont kevesen tudjátok, hogy eleinte nemcsak a fellegekbe beszéltem, hanem csináltam is. Úgy másodikos lehettem, mikor a tanárnéni felszólított, hogy az egész osztály előtt szavaljam el az első verseim egyikét - ami egyébként nem maradt fenn az utókornak - és én meg is tettem. Nem tudtam mire számíthatok, sőt azt sem tudtam, hogy a tanárnéni honnan tudta, hogy írtam. Talán én magam mondtam meg neki, csúszott ki a számom, de bárhogy is volt utólag egyet szűrtem le: azt hiszem egy 8 éves gyerektől, aki nem született zseninek figyelemre méltó cselekedet volt. Ezzel szemben, amikor interpretálni kellett mit, miért, hogyan, megtapasztaltam az első gátat. Az egyik osztálytársam nyilvánosan meghazudtolt, hogy nem is én írtam. Morajlás, felháborodás futott végig az osztályon, és én hiába kardoskodtam, hogy ez bizony nem igaz, és a tanárnéni is hiába csítitgatta társaimat, hogy ő még csak hasonlóról sem hallott, hitetlenség, kétkedés, bizalmatlanság és természetesen csúfolódás lett a vége. A versecske egyébként nem az aktuális társadalmi problémák, vagy épp gyermeki érzések szárba szökkenése volt, hanem egy egyszerű rímes mondóka a virágokról, amelynek strófáit nagy-nagy szeretettel írtam, minden cél nélkül, a magam örömére és mikor elkészült nagy volt a meglepetés önmagam számára is, hogy én tudok ilyet. Mondhatnánk, hogy ez volt az én 15 perces hírnevem.

Idősebbek lettünk, új tanárokat kaptunk, és én egyre bátortalanabb lettem, nem szóltam senkinek a vágyott mesterségemről, a mindennapokkal kellett megküzdenem, nem a bevésett betűim hitelességével. Persze még írtam, nem is ritkán. Sok-sok füzetem volt, költöttem a mély és kevésbé mély költeményeket, de valahogy senki nem volt rá kíváncsi, és a szüleimet leszámítva (akik nem túl nagy irodalmárok) senki nem hümmögött se egy jó, se egy rossz szót. Valahogy a fejembe vettem, hogy nekem ez nem való, én ebben nem vagyok jó és elpusztítottam irományaim többségét.

De a vágy nem akart elmúlni, furcsa kényszerként jelentkezett, leküzdhetetlen volt. 12 éves korom körül többnyire kis történeteket, novellákat írogattam a magam és unokatestvérem szórakoztatására, többnyire a kamaszlányok megszokott képzelgéseit vetettem papírra, vele együtt minden személyes ábrándomat, félelmemet, de ezek is elkallódtak idővel, bár néhány történet váza, az elképzelt tájak, az írott szó hatására megmaradtak a fejemben, és még ma is gyakran eszembe jutnak a hatalmas virágos rétek, az elhagyatott viskók, istállók és pajták, vagy épp halálhelyet jelölő keresztek, kísértet járta dombok képei és ezek éppolyan élénken élnek a képzeletemben, mint hajdanán, mikor megszülettek a strandon, az autóban, a játszótéren, vagy a töltésen.

Mire divat lett a korosztályomban a verselés (kamaszkorban nekem úgy tetszett mindenki költ, ír, alkot) én már nem műveltem, legalábbis nagyon ritkán. Örömet az adott akkortájt, mikor az iskolában fogalmazást írtunk, amelyre rendszerint ötöst kaptam és néhány biztató szót találtam a történet végén, de ahogy már mondtam, ekkor mindenki más éppúgy a kiteljesedését élte és azon kívül, hogy jó képességeim vannak, nem szűrtünk le semmi mást. Pályaválasztás folyamán felfedeztem, hogy létezik a kommunikáció szak, aminek köze van a dologhoz és naivan reméltem, hogy ott majd kiélhetem magam, de butus voltam. Nem tudtam, hogy írás és írás között is van különbség.

Mire egyetemre mentem már nem írtam összefüggő történeteket, verseket, ami megmaradt az a naplóírás ingoványos tevékenysége volt. És bár szívemen melengettem néhány értékesnek hitt gondolatot, sort, nem futotta tőlem többre. De még mindig nem múlt el a vágyam, még mindig görcsösen kapaszkodott belém. Ezért megmutattam egyik első lakótársamnak néhányat, aki nem mondott semmit. Miután elolvasta elképedés ült az arcán és zavarban volt. De nem mondott semmit. Talán nem akart megbántani, legalábbis csak ezzel tudom magyarázni a mai napig a reakcióját. Együttélésünk ellenére nem ismert, nem tudta, hogy ezzel a cselekedetemmel bizalmamba fogadtam. Az viszont az én hibám volt, hogy egy 19-20 éves, Nietzschéhez szokott egyetemista lánynak egy tinédzser csöpögős szavait mutogattam. Életre szóló tanulság volt.

Mindezek után kezdtem blogot írni (B13, blogspot, tumblr stb.) és új lakótársam biztatott és én boldog voltam, mert éreztem, hogy megtaláltam a keresett szavaimat, a stílusomat, ha úgy tetszik. De néhány nagyobb magánéleti érvágás után elkezdtem hazudni magamnak, fegyelmezni magamat, hogy ne osszam meg minden személyes gondolatomat mással, akármilyen szeretetteljes személlyel van is dolgom. Átestem a ló túlsó oldalára. Egyre felszínesebbek lettek a bejegyzéseim, egyre több szeméttel töltöttem ki a hézagokat, egyre nehezebb lett bevallani, hogy többnyire csak kudarcok érnek és szégyelltem írni róluk, szégyelltem még az interneten is panaszkodni. És bár jó pár újságcikket írtam itt-ott, ami lefoglalt és örömmel töltött el, még mindig vágyódom. Úgy hiszem, ezért indítok folyton-folyvást új blogot, törlök és írok bejegyzéseket, mert nem találom az egyszer meglelt hangomat. Míg régen szabadon folyhattak könnyeim, ma már azt hallom "Ne mutasd ki!", "Ne engedd, hogy gyengének lássanak!", "Nem kell tudniuk az igazat!". Bezárkóztam. Hazudok magamnak. Most jöttem csak rá, hogy nálam nem működik az elkendőzés, az elfojtás, nem tudom leradírozni a homlokomról leolvasható érzéseket, gondolatokat, mert ha így teszek, soha nem fog megszűnni ez a kielégítetlen vágy, ami az őszintetlenség közepette inkább tűnik csak rossz beidegződésnek, mintsem valódi szenvedélynek.

Symond's Creek

2011-12-03T09:29:00.001+01:00

A felesleges energiák levezetésének egyik módja a festés. Ezért a bajai hobbi boltban beszereztem egy kifestőt. A feladat lényegében ugyanaz, mint kiskorunkban, maradj a vonalon belül, na és persze kövesd a számokat. Persze, én nem tudtam mindig mindenben eleget tenni ennek (nem vagyok hozzá elég ügyes), de igyekeztem és voilà. Lehetsz festőművész 1590 Ft-ért. :)

Balaton - 2011. 11. 13.

2011-11-14T15:48:00.001+01:00

Pálköve

Tihanyi-félsziget

Tihany

Balatonakarattya

Halloween - 2011. 10. 31.

2011-10-31T17:23:00.000+01:00

Homorúdi töltés - 2011. 10. 28.

2011-10-31T17:11:00.000+01:00

Születésnapi vallomás

2011-10-14T20:36:00.003+02:00

Emlékeztek még arra a kedves szokásra, amit gyermekként, sőt talán még most is, negyed évszázadosan olyan szeretettel űzünk, a születésnapi torta gyertyáinak elfújására? Kívánunk valami bárgyút és a belőlünk kiáradó meleg légáramlat elfojtja az égő gyertyák lángjait, kioltva azokat. Ez a fényoltás gyerekként egy ígéret volt egy jobb világra, kis kamaszként még meg nem élt érzelmek megszerzésére, fiatal felnőttként haszonszerzésre, vagyongyarapításra, felnőttként pedig egy mókás, megörökített pillanat, amely felkerül a facebookra a barátok örömére, és a nem-barátok bosszantására. Sokan már nem tartják fontosnak, már nem számolják az éveket nyilvánosan, hiszen az örök fiatalság, Madonna korában élünk. A kortalanság, a meg-megújulás, a mindent egyszerre megélni korszakban, amelyben olyan gyorsan és könnyen felejtünk, amelyben megkreáljuk magunkat mások nagy örömére, majd csodálkozva ébredünk rá, hogy büdös disznók mellett dagonyázunk, nem pedig egy hófehér, selymes szőrű, rózsaillatú unikornis hátán vágtatunk a naplementében. Tudom, idő kell míg leesik a különbség.

Lényeg a lényeg én ma nagyon el akartam fújni a gyertyáim. Gyerekes vágyakkal és elszánt makacssággal hittem, hogy a ma magamban, a magam számára elsuttogott kívánságom minden ellenerő ellenére valóra fog válni vagy legalábbis erőt ad az új remény a mindennapokra, legalább pár óráig, néhány napig. Én ugyan fújtam, de éreztem, hogy az én gyenge és erőtlen fuvallatom még a lángok közelében sem járhatott, amikor egy erős, erőszakos szélroham megrezgette, majd eloltotta őket. A tornádóért a 8 éves unokahúgom volt a felelős.

Lehettem volna felnőtt és beletörődhettem volna, de nem így történt. Eltörött a mécses, aztán meg azért tört el, mert eltörött. Úgy éreztem megloptak. Úgy éreztem valami utolsót vettek el tőlem. És most úgy érzem én soha nem növök fel. Én vagyok Pán Péter, az örök gyerek, az örök álmodozó, a legszomorúbb, a legmagányosabb. Nem haragszom, butának érzem magam. Butának, mert ostorozom magam a már elhullajtott könnyekért, tehetetlennek, mert bár tudom hogy nem kellett volna, mégsem tudtam útját állni a cseppeknek, kegyetlennek, mert valószínűleg bűntudatot okoztam egy általam nagyon szeretett emberkének, aki talán nem is érti, mit sírhat egy ilyen egészen kicsiny apróságon egy ilyen idős nagylány. Szégyenkezem a reakcióm miatt, és szűkölök mert abban a pillanatban, amikor rájött a törpe, hogy zokon vettem, észrevette vagy vehette, hogy milyen hiperszenzitív vagyok, milyen sérült és sebezhető, könnyű céltábla. Egy kakukktojás. Inger és ösztön. Egyszerű, egyenes, és hiányos, akárcsak egy régi puzzle. Ő viszont több, tud valamit, amit én nem. Remélem nem sérültünk. Szeretlek.

Mohács, Széchenyi tér - Hősök parkja - 2011. 10. 07.

2011-10-09T08:56:00.000+02:00

Temetőbiznisz

2011-09-30T10:42:00.006+02:00

E bejegyzést nem sötét gondolatok szülték, ezek a sorok nem a mostnak, a jelennek szólnak, nincs mögöttük pánikfélelem, szeptember 24-e napsütötte délelőttjén körvonalazódtak, mikor egy család, egy kisebb csoport felnőtt eszmecserélt. Szóval ne aggódjatok! ;)

Van valami lenyűgöző a régi szobrokat, a düledező sírköveket befutó borostyán, a lehullott, rozsdabarna, már-már ropogós gesztenye levelek, a giccses selyemvirágok és a szemét keveredésében. Azt hiszem ezek a képek jutnak eszembe, ha meghallom azt a szót, hogy elmúlás.

A nagybátyám halálának évfordulója alkalmából évente külön ellátogatunk (Mindenszentekkor is) a Mohácsi Római Katolikus Köztemetőbe. Szeretek ott sétálgatni, a régi sírok között, a mindent beborító levélkupacok mellett, az óriási, öreg gesztenyefák alatt. Figyelni az idős emberek lelkiismeretes, aprólékos munkáját, ahogy letisztítják a sírokat, kidobják az elhervadt élő-, rendezgetik a napszítta művirágokat, merengve üldögélnek halottaik fekhelye mellett és átértékelik a maguk mögött hagyott éveket. Ilyen odaadást soha nem tapasztaltam a részemről, vagy akár a generációm részéről. Persze lehet, hogy ez nem generációs, csupán kor-kérdés. Mindenesetre folyton folyvást téma a temető nálunk, ez részint azért lehet, mert az egyik nagymamám velünk él, másrészről viszont pénz kérdése.
Anyámnak és a nagymamámnak, valamint apámnak és nekem más-más elképzeléseink vannak a gyászról, az emlékezésről, a temetkezésről, sőt minden bizonnyal a halálról is.
Nagymamám, aki leginkább "megszállottja" a temetőbiznisznek. Mindenhova művirágokat, élővirágokat, mécseseket, gyertyákat visz, azaz vitet, ugyanis kora, betegségei miatt igen ritkán jár bárhová is. 1928-ban született, sváb származású. Megélt világháborút, kitelepítést, megérte tizenévesként a betegségben elhunyt anyja halálát, a háborúban mesterlövész által lelőtt és Berlinben tömegsírba temetett bátyja elvesztését, megélte, hogy a nővérét elhurcolják a Szovjetunióba, elvesztette apját, megért árvizet, többszöri nincstelenséget, számos betegséget. Az idők során eltemette a férjét, nem sokra rá a fiát is. Az ő élete többnyire a sorscsapásokról szólt, az elvesztésről, a félelemről, a halálról. És most ő maga is gyakran kívánja, bár itt lenne már az ő ideje. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a nagyapám több mint egy évtizedes halála előtt már jóval korábban megváltották örök nyughelyüket, megvették az oly elterjedt szürke műkövüket, duplát, akár egy jéghideg, kemény franciaágy, majd aranyozott betűkkel rávésették a kezdetet.
De a mama otthon is rendületlenül emlékez, gyertyát éget, és arcáról szinte azonnal lefagy a mosoly, ha kiejtjük a már eltávozottak neveit. Gyakran figyelem, ahogy nehézkesen, remegve, szinte már esve-kelve botorkál a sírok között a "miénkhez", amint odaér és szemtől-szemben áll az aranybetűkkel, mintha kiszakadna belőle valami. Fájdalmas, hangos jajgatásba kezd. Ő így gyászol, sőt az egész élete gyász. Neki az elvesztés éppúgy a mindennapi élet része, mint nekünk a biztos tudat, hogy a halál valami távoli, földöntúli dolog. Az ő világában bármikor megtörténhet (Gyakran mondja nekem: "Vigyázz a keresztútnál!"), miénkben biztos meg fog történni, egyszer. Mindezek tudatában nem nehéz megérteni, miért költ annyit a holtakra, miért szerepel képzeletbeli listája első oldalán kötelességként a soha el nem felejtés, a sírok gondozása.
Anyámat sosem kérdeztem (nem az a lelkizős fajta), hogy valóban azt preferálja-e mint a mama, vagy csak az anyja iránti szeretetből, kötelességből áll a pártjára, de azt hiszem kicsit mindkettő. Bár néha úgy gondolom ő maga is az egyszerűséget kedveli, akárcsak apám és én. Nekünk nagyon tetszik az amerikai filmekben általában látható temetők. Végtelen, gondozott, zöld gyep, szabályos parcellák egy-egy sírkővel.
És valljuk be sokkal olcsóbb is. A sírok 300.000 forint körül kezdődnek nálunk, de ebben még nincs benne a parcella, a ceremónia, a betűk, a ruhák, az utána következő kis összejövetel, a fenntartási díj, a koszorúk, virágok és még sok apróság.
Viszont ha már temetés, akkor nekem nagyon tetszik az a megoldás, amellyel először az Elle Dekor 2009/5 október-novemberi számban találkoztam, és amelyet a 2009-es Magyar Formatervezési Díj keretén belül is díjaztak. A neve "SEEYOU" síremlék, az Ivanka Beton, Kucsera Péter és Maurer-Klimes Ákos alkotása. Az én értelmezésem szerint ez nem más, mint szimpla beton, közepén egy homorú keresztalakzattal, ahol lenyomatot hagyhat a természet.

forrás: octogon.hu

És ami a ceremóniát illeti, ott is az amerikai megoldás jön be. Ahelyett, hogy egy órán át szónokolna egy számomra teljesen ismeretlen és idegen pap, a szeretteink, barátaink szólnának rólunk néhány kedves és kevésbé kedves szót és még a végén a merev, bánatos arcokon is átsuhanna egy-egy apró mosoly. Nem hiszek a felénk oly divatos mondásban: "Halottról csak jót, vagy semmit."
Apámnak és nekem a hamvasztás gondolata is tetszik. A kis ceremónia után hamvainkat szétszórni a szélben, vízen, földön. Hát nem ez jelenti a teljes szabadságot? Nem köt semmi, még a csontunk sem e világhoz. Tudjátok: "Porból lettünk, porrá leszünk."

Mohácsi Római Katolikus Köztemető - 2011. 09. 24.

2011-09-28T09:44:00.000+02:00

Twilight könyvek

2011-09-26T15:05:00.000+02:00

Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, nem akarok pocskondiázni és nem akarok ömlengeni, azonban nem tudok nem reagálni. Ez egy szubjektív vélemény.

Így a nagy hajtás után végre beköszöntött "az ismét van kedvem és akaratom regényeket olvasni" korszakom. No, nem mintha régebben nem tettem volna, csupán annyira tele volt a fejem mindenfélével az utóbbi időben, valahogy nem klappoltak a dolgok. Hol kedvem nem volt, hol nem volt mit, hol nem volt időm rá. De augusztus második felében átszakadt a gát és ismét elkapott a gépszíj. Pár nap leforgása alatt lenyomtam négy Alkonyat könyvet.

Az első reakcióm: "Ó, te jó ég! Mintha egy 14 éves csitri írta volna. Ezért van megőrülve a világ?!" Ezek után még jó sok értetlenkedés, de mégis... Bekebelezett a történet. Elhittem, mert el akartam hinni. Néhányszor ugyan hangosan felhorkantottam és elégedetlenül, hitetlenkedve félredobtam a könyvet, de megbarátkoztam vele. Ha elfogadjuk ezeket a hibákat, élvezzük. Tényleg. Mire az első könyv végére értem, némi önvizsgálat után rájöttem, hogy tetszik.

A második kötetbe kedvetlenül fogtam bele, hiszen láttam a filmet és köztünk szólva gáz. Nagyon gáz. Általános tendencia ugyan, hogy a könyvek jobbak, mint a filmek (személy szerint egy kivételem van - Egy gésa emlékiratai), de ez még az amerikai tinimozik között is a lista alján van. Csak azért nézzük el a sz@rságát, mert egy nagy egész szerves része, vagy mert szépek a helyszínek (igen, azok tetszettek), vagy mert bírjuk a színészeket (igen szerintem is helyes Robert Pattinson, de vannak ennél fontosabb tulajdonságok). A filmben számomra az a jelenet a legértékelhetőbb, amelyben Kristen Stewart alias Bella Swan üldögél a szobájában, a kamera körbeforog, jelezve az idő, a hónapok múlását. Na az szép! - méghozzá annyira, hogy most, hónapokkal később is emlékszem rá. Ami a könyvet illeti, meglepetésemre könnyen, vígan kiolvastam, ugyan az azonosulás egyre messzebb és messzebb állt tőlem és néhány fordulatot teljesen logikátlannak éreztem (iszonyat passzív ez a csaj!), de üsse kavics lenyeltem, mert átfutott rajtam az a kellemes izgalom, az amikor türelmetlenül, már-már agresszívan lapozunk, csakhogy minél előbb megtudjuk mi fog történni a legvégén.

Harmadik könyv. Ez előtt szüneteltem egy kicsit. Hogy miért? Érezted már, hogy beszűkül a valóság? Hogy minden olyan unalmasnak, szürkének, olyan hihetetlenül varázstalannak tűnik? Én igen, nem is egyszer. Leginkább akkor törnek rám ezek az érzések, mikor beleveszek egy történetbe, legyen az bár könyv vagy film vagy bármi más mágikus dolog. Ilyenkor önkéntelenül összehasonlítok. Ez a STOP nálam valami szabályféle, vagy automatikus reakció egy hatalmas érzelemhullámra. Még saját csitriségem idején sajátítottam el ezt a védekező mechanizmust, vezettem be anno a Dawson és a haverok sorozatnál, amit nem mellesleg azért nem néztem végig, mert ártott a valóságérzékelésemnek. További lényeges különbség az első két kötethez képest, hogy ezt, illetve az utolsót (?) ebook formájában olvastam. Ez azért fontos, mert észrevettem, hogy azoknál a könyveknél, amelyek nem saját példányok, fakóbb az élmény, ebook esetén, főleg az ilyen "egy szuszra kiolvasom" könyveknél, gyakran még azt is elfelejtem, hogy valaha egyáltalán olvastam volna. De hát ez én vagyok. Mindenesetre ezek a tényezők hozzájárulhattak az ítéletemhez.
Szóval harmadik könyv. Annyira emlékezetes, mint a reggeli fogmosásom. Miért írták meg, vitték filmre? Nem tudom. Plusz egy fejezetecske Jacob miatt az előzőhöz és bőven OK.
A negyedik könyv pedig a klónozás körüli vitákat juttatja eszembe és nem vagyok benne biztos, hogy ilyen határozottan kellene kiállni mellette (pláne egy tizenéveseknek szánt könyv esetén). Az erős, meghatározó érzelmek leírását más, neves, klasszikus szerzőktől meríti, nem utal rá, egyszerűen bemásol egy-két bekezdést az Üvöltő szelekből (vagy ez a harmadik könyv?). Milyen kényelmes is ma írónak lenni?!
Ha ezeken túl is teszem magam, akkor meg semmi sem történik. Semmi olyan, amire a rutinos Twilight-olvasó ne számítana. Minden, ami jó volt az első két, esetleg harmadik könyvben, egyszerűen megszűnik létezni.
Csalódott voltam, mire a végére értem.
Nem világos számomra, hogy akkor itt és most befejeződik a történet vagy sem? Hogy lehet egy ilyen lezárást folytatni. Bizarr. Ami meg az első kötet Edward szemszögéből történő megírását illeti, érdekes gondolat, de köszönöm NEM. Szerettem az első két könyvet, úgy ahogy volt. Eszembe juttatta egy korszakomat, de ez egy férfi (ráadásul vámpír) szemszögéből egy nő által leírva... Szerintem csak tönkreteszi a történetet. Hé Stephenie, nem akarod a harmadik könyvtől újraírni? Én elolvasnám.

Kiskunhalas - 2011.08.30.

2011-09-24T17:01:00.000+02:00

Elfogadás

2011-09-24T16:15:00.000+02:00

Talán a céljaim voltak elhibázottak és gyerekesek. Valószínűleg még mindig álomvilágban élek, amihez testem-lelkem minden egyes apró sejtje ragaszkodik. Jó lenne elfogadni a tényeket, a megváltoztathatatlant. A dolgok nem változnak, sosem változnak. Minden állandó, unalmas. A felszín mozog, a gyökér nem. Az emberek kiszámíthatóak, nem okoznak meglepetést, másnak, magunknak, egymásnak, senkinek. El kell fogadni az elkerülhetetlent. Két világ határán. Kapun innen. Kulcsra zárva. Soha be nem lépve egyikbe sem. Ez nem segélykiáltás. Ne sajnálj! Egyszerűen el kell fogadni az elkerülhetetlent.